Logopédia – avagy így látja egy fiatal lány a logopédusok mindennapjait

Tibély Orsolya humoros gondolatait olvashatjátok a következő néhány sorban, melyet testvére, Lilla munkájáról írt. 

Nem kezdtem el korábban beszélni, mint mások. Ugyanúgy mama volt az első szavam. Én magam is jártam logopédushoz az oviban, a sokszínű ceruzák, zizik, és a “t” hanggal elfújható gyertyák között váltam eggyé a szakmával. Előtte még egyet jelentett a betű és a hang.

Egész életemben hívogatott a beszéd, a nyelv, ez a szánkban hordozott nyálkás izomtömeg. Kristóf, az alsós szerelmem mindig enyhén kidugta a nyelvét rajzolás, és néha beszéd közben is. De a szerelem néha vak, és én nem láttam be, hogy alig ismerjük egymást, alig beszélünk, s hogy ez a kapcsolat inkább interdentális, mint intermentális. A gimis szerelmem nyelvének is sok figyelmet szenteltem, pusztán szakmai kíváncsiságból. Ő úgy beszélt, mintha hat éves koráig sose szólalt volna meg. De miatta egészen új szemmel néztem a nyelvem, mintha nőtt volna egy új végtagom. Egy logopédus félúton van a gyógy és a pedagógus között, kilóg mindegyikből, mint Kristóf nyelve a szájából, kihallatszik, mint egy sípoló “s” a rádióból.

Mindenkinek számít a hangja, és ha valaki úgy dönt, hogy nem hallatja a magáét, az megengedi, hogy mások elhallgattassák.

Cassandra Clare

Anyám mindig is mondta, hogy vigyázzak a nyelvemre. Ő úgy cserélgette a férjeit, ahogyan mások az “l” és “j” hangot szokták. Én nem akartam ilyen lenni, egy folyton lenn tartott nyelv, én a szájpadlásomra támaszkodtam. Nem volt ínyére, hogy így felvágták a nyelvem.

Apám egy jól képzett ember volt, mindig pörgött, mint a nyelv “r” hang képzése közben. Rutinosan élte az életét, megvoltak a jól bevállt ajakgyakorlatai: a velem való kiabálás, a szájának minél kisebb vonallá préselése. Az állkapcsa is jól edzett volt, mindig rángatózott rajta egy ér, mikor velem beszélt.

A logopédia az életre készít fel. Szemen köp, mikor a gyerekek nyála rajtam landol. Megtanít egyetérteni, mikor a szülő meséli, hogy az “s” magától beépült, a gyerek magától megtanult beszélni, és elfogadni a tegeződést, hogy ez a magától sose vonatkozzon rám.

Ilyen csendes hősök vagyunk, néma szentek. A szó teremt, a szót pedig mi teremtjük. Utunkat nyál, könnyek és ujjunkra csukódó fogsorok kövezik. Legyen magán, vagy állami a gyerek, beszélni akkor sem tud. De mi segíthetünk rajta, hisz miénk az utolsó szó.

(A teljes szöveg módosítás nélkül, a szerző előzetes írásbeli engedélyével jelent meg.)