Mit csinál a fejlesztőpedagógus?

Amikor fejlesztőpedagógusként először találkozok egy kisgyerekkel, akkor soha nem azt a problémát látom, amivel hozzám érkezett, hanem egy kicsi embert, aki mindenek előtt szerethető, jó és ügyes szeretne lenni. Mert minden kisgyerek erre vágyik.

Szerintem mindenkinek megvan az a kép, amikor a rajzolásban kicsit ügyetlen ovis csillogó szemmel mutatja az ákom-bákom rajzot, és megkérdezi: „Ugye, milyen szép?” Szándékosan írtam, hogy ovis, mert egy-két év múlva jó eséllyel már nem kérdez ilyet. Akkor már azt kérdezi: „Ugye, milyen csúnya?” Addigra a számos direkt, vagy jó szándékú indirekt kritika miatt megtanulja, hogy ő ebben nem jó. És akkor már nem is akar benne jobb lenni, inkább, ha lehet, messzire elkerüli a ceruzát és a papírt. És így van ez az élet minden területén, kivéve akkor, ha a megfelelő időben megfelelő módon kap segítséget valaki.

A fejlesztő foglalkozásoknak nem az a célja, hogy előre meghatározott formákba préseljen minden gyereket, akik aztán jól szabott kis egyen katonaként, a diploma és a nyelvvizsga biztos ígéretével a zsebükben kezdik meg az általános iskola első osztályát. A cél az, hogy hozzásegítsük őket ahhoz, hogy könnyebben boldoguljanak az életben, a mindennapokban, és azt érezzék, hogy igen, ők is jók és ügyesek. És hogy a „képes vagy rá” érzéssel a zsebükben léphessen az élet porondjára.

Mit is jelent az, hogy „fejlesztő foglalkozás”? Kinek van rá szüksége?

Először is azt szeretném tisztázni, hogy mit is fejlesztünk óvodás és kisiskolás korban. A részképességeket. Nézzük meg gyorsan, hogy mik is azok a részképességek!

Egyszerűen úgy fogalmazhatnám meg, hogy a részképességek azok az alapvető képességek, amelyek segítségével boldogulni tudunk a világban, szűkebb értelemben a gyerekek az iskolában. A képességek csírái már a születéskor megvannak, a fejlődés egy későbbi szakaszában ezek képezik az olvasás, az írás, a számolás, az összetett gondolkodás és a megfelelő viselkedés alapját. A fejlődés során bizonyos eltérések már utalhatnak egy későbbi probléma kialakulására, melyet idejében észlelve még az iskola megkezdése előtt korrigálni lehet.

A fejlesztőpedagógus a foglalkozások során csoportos vagy egyéni formában „játszik” a gyerekekkel. Optimális esetben a gyerekek jól szórakoznak, miközben a pedagógus pontosan tudja, hogy az adott játék éppen mely részképességekre hat. A szülő is fűzhet otthon gyöngyből nyakláncot a kisgyerekkel, de nem biztos, hogy tudja, hogy éppen a finommotorikát, a szem-kéz koordinációt, a szerialitást (sorozatalkotást) és a figyelmet fejleszti, illetve nem biztos, hogy tisztában van vele, hogy mennyire fontos, hogy balról jobbra, vagy jobbról balra haladnak-e. A fejlesztőpedagógus mindezekre nagy hangsúlyt fektet, és ezek tudatában, egy előre meghatározott csoportos cél (pl. iskola előkészítő program, finommotorika fejlesztő program, stb…), vagy pedig adott esetben egyéni szükségletek mentén építi fel az egyes foglalkozásokat.

Milyen részképességekről beszélhetünk?

Többféle felosztás létezik, én a klasszikus, 7 főcsoportra történő felosztással dolgozok. Ilyen az észlelés, a térészlelés, a testséma, az emlékezet, a figyelem, a számolás, a beszéd és a mozgás. Ezek mindegyike több alcsoportra osztható, melyek megfigyelésével kideríthető, hogy honnan ered az esetleges probléma.

A csoportok egymással szorosan összefüggenek, így általában komplex fejlesztésre, nem egyszer több szakember összehangolt munkájára van szükség. Gondoljunk csak például abba bele, hogy a beszéd az egyik legösszetettebb mozgásforma, de említhetjük az ujjak ügyességét, a finommotorikát is. Ezért találkozhatnak azzal, hogy egyaránt mozgásterápiát ajánlanak azoknak a gyerekeknek akik a beszéddel küzdenek, és azoknak is akiknek nem megy a rajzolás. De azt is kevesen gondolnák, hogy abban az esetben, amikor az elsős keveri a d, a b és a p betűt, a téri feldolgozás zavara, vagy éppen hallásprobléma húzódhat a háttérben. Az okok kiderítése fontos az eredményes fejlesztő módszer kiválasztásában. Ez a szakember feladata, és gyakran csapatmunkát igényel.

A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Antoine de Saint-Exupéry

Milyen feladatokkal találkozik egy első osztályos gyerek?

Az iskolába lépve hamar a betűk, a formák és a számok világában találja magát. Vegyük példának az olvasást. Nem is gondolnánk, hogy az olvasás mennyire összetett agyi folyamat. Számunkra, felnőttek számára teljesen egyértelmű, és már nem is tudjuk felidézni, milyen volt, amikor még nem tudtunk olvasni. Azonban gondoljunk csak bele! Tekintsük át, mi minden szükséges egyetlen szó hangos felolvasásához!

I. Betűtanulás

1. Fel kell ismernie, hogy betűket lát, vagyis meg kell tudni különböztetni a betűt a háttértől

2. Meg kell tudnia különböztetni az egyes betűket (bpd)

3. Ide kapcsolódik a hangok megkülönböztetésének a képessége is (pl d-t)

4. Ki is kell mondania a hangot

II. Szóalkotás

5. Balról-jobbra kell haladnia

6. A szavakat betűkre kell bontani (ekkor valójában még betűsorokat olvas)

7 A betűket gyors egymásutánban hangoztatni kell

8. Össze kell, hogy álljon a szó a betűsorból

9. Meg kell, hogy jelenjen a fejében a szó jelentése – ehhez pl. kell a rövidtávú memória működése is, hogy a szó első hangja ne vesszen el, mire kiolvassa az utolsó hangot is

Kilenc pontot emeltem ki, és ez még csak egyetlen szó kiolvasása volt. Még nem beszéltünk mondatról, szövegértésről pedig főleg nem. Minden egyes pont egy-egy hibalehetőség is egyúttal. Az imént említett részképességek közül tulajdonképpen mindegyik érintett. Az értő olvasás pedig a későbbi tanulás, majd az életben való boldogulás egyik alapja lesz. De hasonló lenne a helyzet, ha éppen egy matematikai példát vennénk górcső alá. Ebből már jól látható, hogy mennyire fontos lenne, hogy már az iskola megkezdése előtt, legkésőbb a nagycsoport elején kiderüljön, hogy ki az, akinél felmerül annak a gyanúja, hogy egyik, vagy másik képességterületen a fejlődése elmaradást mutat.

Mit tehet a szülő?

Szeretném hangsúlyozni, hogy a tanulási probléma, vagy a magatartászavar minden esetben a gyerek akaratától független állapot. Olyan veleszületett idegrendszeri adottság, amiről sem a gyerek, sem a szülő nem tehet. Utóbbit is fontos aláhúzni!

A legfontosabb, hogy a környezet fogadja el a problémát, és vele együtt a gyereket. Lássa meg az értékeit, a szerethetőségét, de merje kimondani magában, hogy lehet, hogy valami probléma van, amit orvosolni kell. Ezek nagyon súlyos dolgok egy család életében, éppen ezért csak a legritkább esetben lehet megbirkózni vele külső segítség nélkül. Fejlesztő foglalkozáson óvodás és iskolás gyerekek is részt vehetnek, de én mindig a megelőzés híve vagyok. Ezért azt tartom szerencsésnek, ha az esetleges problémák minél fiatalabb korban felismerésre kerülnek.

Azt javaslom, hogy ha a szülőnek bármi rossz érzése van, még ha nem is tudja konkrétan megfogalmazni, csak úgy érzi, valami nem olyan, mint amilyennek lenni kellene a gyereke fejlődési ütemében, célszerű felkeresni egy szakembert, aki elvégzi a szükséges felméréseket, és vagy megnyugtatja, vagy fejlesztést ajánl, vagy esetleg tovább irányítja megfelelő szakemberhez.

Végezetül egy nagyon fontos dologra szeretném felhívni a figyelmet! Mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy az erősségei, és ne a gyengeségei határozzák meg. Ha ismerünk egy ADHD-s kisgyereket, akkor ő ne az izgága kisfiú legyen, hanem a jószívű, segítőkész kisfiú, aki néha éppenséggel egy kicsit izgága. Ha összehoz a sors egy visszahúzódó lánykával, akkor ő ne a félős nyuszi legyen, hanem a gyönyörűen rajzoló kislány, aki picit visszahúzódó. Próbáljuk megtalálni a legjobbat a saját gyerekeinkben, és másokéban is, valamint tudjunk, és merjünk segítséget kérni, elsősorban az ő érdekükben!