Milyen iskolai problémákat okoz a szenzoros integrációs zavar?

Először is szeretném megmagyarázni, hogy mi is az a szenzoros integrációs zavar. Kicsit szét is szedem ezt a kifejezést. Mit is jelent az a szó hogy szenzoros? Érzékelés. Hogyan is érzékeljük mi a külvilágból jövő ingereket? Látással, hallással, szaglással, tapintással, ízleléssel. Ezeken a szenzoros (érző, felvevő) „csatornákon” keresztül jutnak el az ingerek az agyba, ahol az agy megfelelő feldolgozás (integráció) esetén válaszreakciót ad.

Például, ha forró edényhez nyúlunk, érezzük hogy meleg, tehát tapintással (taktilisan) bejut a forróság érzet az agyba, és ha az idegi kapcsolatok megfelelően működnek, akkor az agy azt a választ küldi vissza, hogy engedjük el. Ezzel egyébként már meg is magyaráztam, hogy mit is jelent az integráció. A zavar szót is persze ismerjük, de nem biztos hogy ebben a kontextusban. Zavar akkor lép fel ebben az esetben, ha az agy mégsem a megfelelő választ küldi vissza. Például azonnal eldobjuk azt a forró tálat, és egy pillanatot sem bírunk ki. Ilyenkor túl sok info megy be, túl érzékenyek vagyunk erre az ingerre. Vagy a másik variáció, ha meg sem érezzük, vagy csak alig, hogy forró az a tál. Ilyenkor túl kevés inger megy az agyba, úgymond alulérzékenyek vagyunk. Ez csak egy hétköznapi példa volt, de képzeljük csak el azokat a gyerekeket, akik szenzoros feldolgozási zavarral küzdenek. Sok esetben a figyelmükkel is probléma van. Zavar támad a „rendszerben” és az agy nem tudja a bejövő ingereket összerendezni, megfelelő válasz küldeni.

Tipikus példa erre, amikor a tanuló ül a padban. Túl érzékeny hallásilag és tapintásilag (bőrérzékelés, ezt hívjuk taktilisnak). A tanár a diákokhoz beszél, közben valaki leejt egy ceruzát, ez már rögtön eltereli a figyelmét, közben susmutol valaki hátul, az utcán elmegy egy hangos autó, akár egy mentő, a padtársa véletlen meglöki. Ezt a sok egyszerre bemenő ingert az agy nem tudja helyre tenni, hogy mit hogyan kellene lekezelni. Egy szenzoros integrációs zavarral rendelkező gyerek azonnal a ceruzát figyeli, ami leesett, de rögtön hátra is néz, hogy ki susmutol, miközben izeg-mozog, és még egy mentő is elmegy. Erre befogja a fülét, mert rettentően hangosnak érzi, és ezután még a padtársa is meglöki. Elképzelhető reakció erre, hogy nagy erővel visszalöki padtársát.

Nagyon fontos kihangsúlyoznom, hogy szenzoros feldolgozási zavarról akkor beszélhetünk, ha épek a „bemenő” ingerfelvevő szerveink, testrészeink! Tehát nincs gond a látásunkkal, a hallásunkkal, nem sérült a szaglószervünk, vagy a bőrünk stb.

Gondolhatunk az érzésekre úgy is, mint az “agy táplálékára”; ezek szolgáltatják a test és az elme irányításához szükséges tudást… Az étel táplálja a testet, de ehhez meg kell emészteni… ám jól szervezett szenzoros folyamatok nélkül az érzések nem emészthetők meg, és nem táplálhatják az agyat.

Jean Ayres

Előfordul, hogy otthon a gyerek mindent jól vagy legalább elég jól csinál, így a problémát nem veszik észre. Az iskolában azonban nehézségei vannak a tanulással. A pedagógusok az olvasást, írást és számolást alapdolgoknak tartják, pedig ezek rendkívül bonyolult folyamatok, amik csak a szenzoros integráció igen erős talaján tudnak kifejlődni. A koragyermekkorban még “enyhe” szenzoros integrációs zavar iskoláskorban erőteljes hátrányt jelenthet. A szülők és tanárok többet várnak egy iskolás gyerektől, mint egy óvodástól. Nemcsak rengeteg új dolgot kell megtanulnia, de hangot kell találnia az osztálytársaival és tanáraival is. A rendezésre képtelen agy a barátságok megszerzésében és megtartásában is nehézségekkel küzdhet. Az iskola nagyon sok stresszt jelent a gyereknek, mivel társainál keményebben kell dolgoznia ahhoz, hogy ugyanazt az eredményt érhesse el, mint mások. Sok szenzoros integrációs nehézséggel küzdő gyerek tanácstalannak érzi magát az iskolában és szorong. Az iskolában a gyereknek sok apró dolgot kell csinálnia. Jó szenzoros integráció nélkül igen nehéz megtanulni a cipőfűző bekötését, a ceruzafogást, azt, hogy ne törje ki a ceruza hegyét, hogy egyik feladatról át tudjon váltani a másikra, hogy iskolába menet felismerje a stoptáblákat, stb. Tornaórán olyan gyerekekkel kell versenyeznie, akiknek sokkal jobb szenzomotoros készségei vannak. Egész szobányi emberre kell figyelnie, pedig alig tud a tanárára figyelni. Emlékeznie kell az utasításokra, hogy egyszerre két dolgot tudjon csinálni – például “Rakd el a könyvedet és azután fogd meg a ceruzádat!”- pedig még egyetlen instrukciót is nehezen tud követni. Agya túl van ingerelve és fölös mennyiségű aktivitással reagál.

Sok esetben az ADHD-s (hiperaktív figyelemzavar) gyerekek szenzoros feldolgozási zavarral rendelkeznek.

A hiperaktív gyerek “mindenhol egyszerre van”. Nem azért, mert ezt akarja, hanem mert agya kontrollálhatatlanná válik. Fölös aktivitása kényszerreakció azokra az érzékelésekre, amelyeket nem tud sem kizárni, sem rendezni. Ha sorban álláskor valaki véletlenül nekimegy, megdühödhet és visszaüthet. Ennek a haragnak és verekedésnek semmi köze a személyközi kapcsolatokhoz; automatikus reakció olyan érzékelésekre, amiket a gyerek nem tud kezelni. A gyerek nem tud ezekről a problémákról beszélni és arra sem képes, hogy megértse, miről van szó, hiszen a probléma a tudatosságon és kontrollálhatóságon túli agyi folyamatok során jelenik meg. Fölösleges arra biztatni, hogy uralkodjon magán vagy figyeljen jobban. A jutalmak – édesség vagy piros pont – és büntetések sem teszik könnyebbé agyának az információk rendezését. A felnőttek sokszor még súlyosbítják is a gyerek problémáját azzal, hogy olyan követelményeket támasztanak, amiknek a gyerek nem tud megfelelni.

Sok esetben az ilyen gyerekekre rámondják, hogy rossz vagy neveletlen. Természetesen a következetes nevelés elengedhetetlen nem csak ilyen esetekben, hanem egyébként is, de ha a szülő mindent megtesz, akkor is ilyen a gyerek. NEM ROSSZ! Nem tehet róla! Én saját tapasztalatból is tudom, hogy nehéz a hiperaktív-figyelemzavaros, vagy csak szimplán a szenzoros feldolgozási zavaros gyerekekkel bánni. Türelem kell hozzá, ami természetes, hogy előbb-utóbb elfogy. Akkor is kell venni egy mély levegőt és csak arra gondolni, hogy nem tehet róla! Ilyenkor kell külső segítséget kérni. Erre majd később visszatérek.

Az ilyen negatív élmények hatására a gyerek néhány év alatt rájön, hogy más. Felismerheti, hogy bizonyos mértékig mindig is más lesz. Gondos szülői támogatás híján előfordulhat, hogy úgy nő fel, hogy azt hiszi magáról, buta vagy rossz. A szenzoros integráció zavara mindenkinek nagyon súlyos teher. Minden gyenge szenzoros integrációval bíró gyerek más és más tünetegyüttest mutat. Időnként a normál gyerek is mutat egy-két hasonló tünetet. A szülőknek csak akkor kell törődnie ezekkel a tünetekkel, ha a gyerek sokat és gyakran mutat belőlük. Ha úgy gondolja, hogy gyermekének szenzoros integrációs problémája van, vigye el őt mozgásterapeutához, akinek megfelelő képzettsége van. A DSZIT (Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápia) vagy a TSMT (Tervezett Szenzomotoros Terápia) a tünetek enyhítésében vagy megszüntetésében segíthet. Előfordulhat, hogy ha már szorong a gyerek, akkor pszichológus bevonása is szükséges. A terápia és a megértő, támogató szülői segítség minden bizonnyal hozzá fogja segíteni a gyereket ahhoz, hogy normál életet élhessen, örömét lelje a társas eseményekben és hasznos tagjává váljék a társadalomnak annak ellenére, hogy személyes fejlődése valószínűleg soha nem lesz optimális.

Egyébként el lehet gondolkodni hogy a családunkban, környezetünkben (vagy akár saját magunknak) van-e valami „stiklije”, valami fura szokása, esetleg tanulási vagy alkalmazkodási problémája. Lehet, hogy csak abban nyilvánul meg, hogy nem pusziszkodik, nem ölelkezik, nem fog kezet, vagy éppen a fordítottja, túl közvetlen. Esetleg „túl jó” az orra, mindent kiszimatol, érzékenyebb a szagokra, kisebb zajok is zavarják stb. És rájövünk, hogy igen, sok ilyen embert ismerünk. Mindannyian elvagyunk tökéletes szenzoros integráció nélkül.

Forrás: Ayres, J. A. (1979) Sensory Integration and the Child